A mostani energiaválsággal szembesülve a kormány az árbefagyasztás hagyományos etatista eszközét vetette be, hogy megfékezze a benzinárak drasztikus emelkedését. Ma pedig a Magyar Közlöny hasábjain fény derült a hatósági árszabályozáshoz kapcsolódó többi regulációkra is. A rendelkezések (vagy nevezzük inkább ultimátumnak) között szerepel az, hogy az illetékes hatóságok a magánkézben lévő kutakat, hogyha a központilag meghatározott áron felül árulják az üzemanyagot, elvehetik tulajdonosaiktól, vagy kényszerűen szüneteltethetik a működését. Ha pedig egy kút tulajdonosa kapacitásainak híján nem tudja a hatósági áron (vagy az alatt) kiszolgálni a fogyasztókat, akkor az adóhatóság bezárja, és egy kinevezett parancsvégrehajtó megbízott dönthet a sorsáról, kinek adhatja át az üzemeltetés jogát. Vagyis lényegében a magánüzemeltetők – versenyképességüktől függetlenül –teljesen ki lettek szolgáltatva az államapparátusnak, mely amellett, hogy „törvényesen” elbitorolhatja a magánkutakat, a vállalkozók tulajdonjogát is korlátozhatja saját kénye-kedve szerint.
Magyarországon elvileg piacgazdaság működik a rendszerváltás óta. Ehhez képest a meghozott intézkedések jóval túlmutatnak az állam korlátozott szerepvállalásának keretein, és – a szocialista időket idézve – inkább kollektivizálás és a piaci szereplők kiiktatásának szándékát látjuk.
Nyilván nem vagyok egyedül, aki látva, ahogy az állam ilyen drasztikus, az államkommunista rendszerekben látott eszközökkel igyekszik kisajátítani a válsághelyzetre hivatkozva a gazdasági élet egy újabb szeletét, mélységesen felháborodott. Másfelől igaz, hogy az autótulajdonosok (ami én nem vagyok) úgy érezhetik, hogy az árszabályozás révén egy kis levegőhöz juthatnak – a további intézkedések pedig illeszkednek a rendszer által is sulykolt, széles körben népszerű piacellenes alapállásba. A kormánypártokhoz kötődő politikusok, hivatali vezetők és megmondóemberek egyre másra sulykolják, hogy a szabad piac által generált árverseny és a magántőke a gonosz, ádáz ellenség, de a plebejus kormány kemény kézzel, csak is a nép érdekében falat képez a tőke és az áruk szabad áramlása előtt. Ez adja az alapot ahhoz a végletekig regulázó politikához, amely már nem csak egyszerűen merkantilista, hanem államszocialista, és tudatosan halad a tervgazdaság kiépítése felé.
Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy az autótulajdonosok helyzetét, s hogy ennyire sújtja őket a globálissá váló energiaválság, nem maguknak köszönhetik. Egyfelől a bőkezűen osztogató, költségvetést megdézsmáló kormányok folyamatosan elinflálják a pénzüket, így csökkentve a vásárlóerejüket. Másfelől a magánkutak túlzott adóztatása miatt az egyre értéktelenebb pénzükkel egyre horribilisebb áron kényszerülnek üzemanyagot vásárolni.
Az államszocializmus nem megoldás a magas benzinárakra. Gondoljunk csak Venezuelára, ahol az ezredforduló óta regnáló chávezi rezsim fokozatosan államosította az olajkitermeléssel és -feldolgozással foglalkozó vállalatokat (a kohászatot és a vegyipart is beleértve), s akárcsak az Orbán-rendszer, ők is a hatósági árak eszközéhez nyúltak, mely esetükben az alapvető fogyasztási cikkek széles skálájára kiterjedt, az üzemanyagtól az ivóvízen és élelmiszereken át a ruhákig. Az ár- és versenykontroll nem engedte elszállni az árakat, a kulcsfontosságú iparágak államosítása és a költségvetés bevételei révén pedig egy ideig még finanszírozni tudta szociális programját a balpopulista kormány. De hamar megmutatkoztak a világpiactól elzárt, állami tervezés alá rendelt gazdaság gyengeségei. Hiány keletkezett, mely – mint azt a nemrégiben elhunyt Kornai Jánostól tudjuk –minden szocialista gazdasági modell természetes velejárója. A szocialista intézkedések miatt a venezuelai lakosságnak már-már afrikai szintű nyomort kell elviselnie: a közszolgáltatások nem működnek, a közellátás akadozik, a közszükségleti cikkekből óriási hiány van, a boltok és a benzinkutak előtt óriási sorok állnak. Még a benzinkutak előtt is – egy olyan országban mely egykoron a világ elsőszámú olajipari nagyhatalma volt. Idáig jutott Venezuela, egy szebb jövő előtt álló, értékes erőforrásokkal bíró, de a szocializmus által csődbe taszított ország közel húsz év alatt, mely most nemzetközi alamizsnából tudja fenntartani magát. Hogyha Magyarország is követni akarja ezt az árbefagyasztós, szigorúan megrendszabályozó modellt, akkor csak annyit mondanék, Batsányi sorait kissé átírva, hogy „Vigyázó szemetek Caracasra vessétek”.
Valódi megoldást a problémára nem a piackorlátozás jelenti. Először is azoknak az alkalmazottaknak és vállalatoknak a sorsát kéne figyelembe venni, melyeknek munkájához elengedhetetlen az üzemanyag. Az áraknak való kiszolgáltatottság kompenzálható lenne azáltal, hogy az állam célzott támogatást nyújt a szállítmányozással, utaztatással foglalkozó cégeknek, hogy ki tudják fizetni a benzint. Ezzel párhuzamosan pedig minden üzemanyagkereskedelemre kirótt adót el kellene törölni, sőt az energiaáraktól nagyban függő vállalatok adóterheit is radikálisan lehetne csökkenteni. Ez a megoldás pedig nemcsak hatékonyabb, de sokkal etikusabb és igazságosabb is lenne, mint a szocialista intézkedések, ugyanis a válság okozta problémákat nem a piaci szereplők gúzsba kötésével, ellehetetlenítésével kezelné, sok ezer ember munkáját veszélyeztetve, hanem éppen ellenkezőleg: hagyná, hogy a piac végre akadálytalanul működjön, és alkalmazkodhasson, amíg idővel helyreáll a rend a világgazdaságban.
Viszont ez napjaink Magyarországán fel sem merülhet, mert sokkal fontosabb, hogy paternalista államunk a népjólétről való gondoskodás mellett drákói eszközökkel jól meg is fegyelmezze a gonosz kapitalistákat. Nem szeretek jósolni, mert senki sem tudhatja, milyen hirtelen változások és fordulatok fognak bekövetkezni az életünkben, melyekre nincs igazán ráhatásunk. De attól nagyon is félek, hogy ennek az intervencionista politikának súlyos következményei lesznek az életszínvonalunkra nézve. Ne nekem legyen igazam!
A szerző publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a BaHír szerkesztőségének álláspontját.
Van véleménye? Küldje el az info@bahir.hu e-mail címre!
