A történelem a vasfüggöny lebontásával nem ért véget, sőt, sokkal inkább tűnik úgy, hogy csak ismétli önmagát. Számtalanszor láttunk már agresszor diktátort követelőzni, még messzebb menni, miközben a világ nyugati fele tétlenül figyelte, ahogy porba hullanak az emberi jogok, hogy szuverén államok veszítik el függetlenségüket, és a sikereiktől megrészegült diktátorok mind tovább és tovább mennek. Ezekben a diktátorokban egy valami a közös: csak az erőből értenek, és teljesen felesleges velük tárgyalni, ugyanis minden mondatuk manipuláció, hazugság. A kezükre kell csapni, addig, amíg nem késő. 1938-ban is felesleges volt tárgyalni Hitlerrel, és 2022-ben is felesleges tárgyalni Putyinnal. Ahogy Hitler, úgy Putyin is csak egyre többet, és többet akar, ha pedig azt látja, hogy a Nyugat úgy táncol, ahogy ő fütyül, azzal kíméletlenül vissza fog élni.

Oroszország egy romhalmaz, borzalmas gazdasági-demográfiai állapotban, és bár a világ legnagyobb állama, végtelen mennyiségű nyersanyaggal, az olasz GDP-t sem érik el, az orosz férfiak születéskor várható élettartama 67 év, ez normális, civilizált, fejlett országokban 80 körül van, de még Magyarországon is 73.1 év. Az orosz férfiaknak rosszabbak a kilátásaik, mint a suriname-i, moldovai, indiai vagy épp észak-koreai társaiknak. Tavaly több, mint egymillióval többen haltak meg, mint amennyi ember született, ez részben a példátlanul szar Covid-kezelésüknek, részben a borzalmas tendenciáknak köszönhetik, lassan, de biztosan fogy az orosz.

A Putyin-i belpolitikát képtelenség sikerként eladni, lévén semmilyen sikeresség nincs benne: csőd, halál, alkoholizmus, emberi jogok hiánya, nyomor, kizsákmányoló oligarchák, végtelen korrupció. Azonban Putyin – mint minden valódi diktátor – pontosan tudja, hogy ha nincs pénz, nincs egészség, nincs fejlődés, akkor marad a nacionalizmus, amit megvezetett tömegeknek lehet eladni sikerként. Az orosz politika tudatosan játszik a nemzeti érzelmekre, akkor amikor háborút indít egy szuvenír, független ország ellen. Putyin ezt, és csak ezt tudja sikerként eladni odahaza: lám, visszafoglaltak két – egyébként nyomorgó – régiót. Ezzel ideig-óráig elfeledheti az emberekkel, hogy mennyire hitványul teljesít az orosz állam. Fontos azonban, hogy ezek a sikerek tényleg csak ideig-óráig fognak tartani, ami után újakra lesz szükség. Most Donyeck és Luhanszk, holnap Észtország és Lettország, utána Azerbajdzsán és Örményország, aztán ki tudja mi lesz a következő cél? Varsó? Kisinyov? Budapest?

Ahogy Hitlernek sem volt elég a Szudéta-vidék és Ausztria, úgy Putyinnak sem lesz elég Kelet-Ukrajna. És ahogy Hitler hódításait és bénán, tétlenül nézte végig a világ nyugati, demokratikus fele, úgy egyelőre most sem mutat erőt a NATO. Szankciók? Ugyan már, 2014 óta vagy ezer szankció lépett életbe Oroszországgal szemben, semmit sem számítottak, a Kremlben ezeken jókat derülnek. Putyin egyedül a nyers erőből ért, és a helyzet csak akkor nem fog tovább eszkalálódni, ha világosan jelzi a nyugati világ Oroszországnak, hogy eddig, és ne tovább. Nem szankciókkal, nem határozott közleményekkel, és mogorva arcú sajtótájékoztatókkal, hanem katonákkal, tankokkal és repülőgépekkel. Oroszország háborút akar? Ám legyen, teljesen mindegy, hogy mikor fog kirobbanni, most, vagy a ki tudja hányadik szuverén állam megszállása után. Tegyük hozzá: Oroszország aligha akarhat háborút a NATO ellen, Putyin csupán a határokat feszegeti, és mindaddig azt is fogja tenni, amíg Amerika és szövetségesei nem csapnak rá a kezére.

Örömteli lenne, ha az Egyesült Államok és szövetségesei végre erőt mutatnának, ha a nyugati demokráciák nem azzal foglalkoznának, hogy hány gender van, és egyes szobrok melyik csoport hópihe tagjait sértik, hanem valóban fontos, emberek millióit érintő problémával. Ez a probléma pedig Putyin Oroszországa, és annak agresszív külpolitikája. Vajon ha az Egyesült Államok elnöke olyan kaliber lenne, mint amilyen Ronald Reagan volt, Putyin akkor is mert volna háborút indítani egy független ország ellen? Vajon a Reagan-kabinet válasza megkerülhető, semmit sem érő gazdasági szankciók lettek volna, vagy az érintett állam mindenáron való megvédése? Nyugodtabb lennék, ha a világ – elviekben – vezető szuperhatalmát nem futóbolondok és szunyókáló bácsikák vezetnék, és úgy egyáltalán rájönnének, hogy a történelem nem ért véget a 90-es évek elején. Attól, hogy ők egyre inkább kivonják magukat belőle, az események ugyanúgy zajlanak, csak az ő ráhatásuk lesz kisebb. Ha az Egyesült Államok nem akar a világ vezető szuperhatalma lenni, majd a tátongó űrt átveszi Kína és Oroszország, ám az egy olyan jövő, amelyet egyetlen jóérzésű ember sem akarhat.

Oroszország birodalmi terveit addig kell megállítani, amíg meglehet. Fájni fog? Biztosan. Azonban minél tovább vár vele a NATO, annál nehezebb dolga lesz, az egyre inkább vérszemet kapó Putyinnal szemben. Talán addig kellene erőt demonstrálni, amíg nem késő…