BaHír

A kedvesség – mint szokták mondani- nem kerül semmibe, mégis ez az az emberi cselekedet, amit a legkevesebbszer láthatunk/ halhatunk az emberektől.

Hogy miért?

Mindenkinek más oka van a bánatra, a haragra, azonban néha felül kell kerekedni önmagunkon és meglátni a szépet azokban a dolgokban is, amikben eddig csak a rosszat láttuk. Mint például a kedvességet.

Ha épp a rossz napját éli az ember, és csak azon pörög az agya, hogy hadd érjen már haza a melóból, és közben arra sem figyel, kit lök fel a lépcsőn vagy, hogy nem enged át egy idős asszonyt a zebránál, aki fel van pakolva mindenféle finomsággal az unokái számára, akkor kell venni egy mély levegőt, elszámolni lassan 10-ig, és előröl kezdeni az egészet.

Bárhova is sietünk, semmi sem annyira fontos, hogy a figyelmetlenségünkkel elrontsuk egy másik ember napját. Nem kell fellökni senkit a lépcsőn, helyette kérdezzük meg tőle minden rendben van-e vagy miért megy ilyen lassan. A gondoskodásra mindenki felkapja a fejét, és értékelni a fogja a gesztust. A nagymamát meg illik átengedni a zebránál, biztos ő is nagyon hálás lenne ezért a cselekedetért, amit egy mosollyal meg is hálálhat.

Ez a valamit valamiért elv. Ha rosszat adunk, rosszat kapunk. Ha jót, akkor pedig várhatjuk a napi csodánkat, milyen jó fog velünk aznap történni, mikor sikerül legyőznünk saját bajainkat és félretenni őket.

Hogyha látunk az utcán sétálva egy kisírt szemű lányt, akkor egy mosoly az ő részére nem kerül semmibe. Lehet, hogy nem épp ugyanattól a személytől fogjuk visszakapni a jótettünket, de azt a bizonyos valakit biztos megérintette, hogy rámosolyogtunk. Amennyiben mégsem, akkor legalább nevethet egy jót rajtunk, hogy ki az az épelméjű, aki egy idegenre mosolyog.

Bevásárláskor, ha látjuk, hogy a mögöttünk lévő nagyon nézi az óráját, és magában szitkozódik, hogy sorra kerüljön végre, akkor nem kerül nekünk semmibe, ha magunk elé engedjük, főleg ha mi épp nem sietünk sehova.

Az igazi kedvesség, a 21. században pedig nem más, mint, hogy egy unalmas munkanapon, megosszuk egymással milyen finomságokat csomagoltunk aznap reggel a táskába. Egy kis keksz, sütemény vagy valami finom ital, igazi csodát jelent mindenki számára.

Ami pedig nemcsak kedvesség, hanem igazi segítség az nem más, mint egy bajbajutottat kisegíteni. A napokban megtörtént, hogy egy vak hölgy sétált át a zebrán, és miután átjutott az út túloldalára nem tudott kiigazodni, hol van, majd ezt realizálva egy kedves idős úr segített rajta. Igazán szívmelengető látvány volt.

Kiterjedt elmegyógyintézetek, állati lelkek által ‘megszállt’ betegek. Néhány extrém példa azok közül, amit a korabeli pszichiátria produkált.

Szerencsére sokat fejlődött a mentális betegségek kezelése az elmúlt évszázadokban, és már nem kínzásokkal és egyéb furcsa/durva módszerekkel próbálják kezelni a pszichiátrián a betegeket, mint régebben. A következőkben pedig 19. századi módszereket olvashattok, amiket manapság már nem használnak.

Morális kezelés: A felvilágosodás megváltoztatta a tudósok, filozófusok és a társadalom hozzáállását a világhoz, a pszichiátria terén is. A láncok és erőszak helyett megpróbáltak egészen másképp hozzáállni a mentális betegekhez. Dr. James W. Trent szerint a morális kezelés előtt a pszichiátriai problémákkal küzdő embereket kegyetlen módon kezelték, a változás pedig egy párizsi orvosnak, Philippe Pinelnek volt köszönhető. Ő mondta, hogy a fizikai bántalmazás helyett a kedvesség és a türelem vegye át a helyet. E végett sétákra és kellemes beszélgetésekre is sor került. Pinel rengeteget olvasott, és megfigyelte betegeit. Innen jött az ötlet, ami gyorsan elterjedt a világ többi országában is, többek között az Egyesült Államokban, ahol Benjamin Rush orvos arra jött rá, hogy a legtöbb mentális megbetegedést a modern kor rohanása okozza. Betegeit a morális kezeléssel kezdte gyógyítani, és próbálta távol tartani őket a stressztől. Azonban ő a modern módszer mellett még mindig alkalmazta a régi gyógymódokat is több orvossal egyetemben.

Állati lelkek: Napjainkban már természetes, hogy valaki az egyetemen szeretné tovább fejleszteni a tudását, azonban a 19. században még nem így volt. Az elmegyógyintézetek számának növekedésével persze egyre nagyobb szükség volt képzett emberekre, így a kutatások iránti igény megnövekedni kezdett. Arra is egyre többen keresték a választ, hogy mitől bolondul meg valaki. A legvalószínűbb magyarázatnak akkoriban az tartották, hogy állatok lelkei költöztek ezekbe a tanulásra vágyó emberekbe, és ez pedig hatással van az agyfunkcióikra. Így gondolta ezt a neurológia szó megalkotója, Thomas Willis és a holland Archibald Pitcairn, akik szerint a betegek téves gondolatoktól szenvedtek, amelyek mind ezeknek a lelkeknek köszönhetőek. Ma már elég okosak vagyunk ahhoz, hogy tudjuk az emberi agyban nincsenek állatok lelkei, amik mentális betegségeket okoznának, hanem ezek az agy kémiai egyenlőtlenségeinek köszönhetők.

Elburjánzó elmegyógyintézetek: Az elmegyógyintézetekről szörnyű kép él sokakban, és biztos mindenki hallott már rémtörténeteket ezekről a rettenetes épületekről. A 19. században nőtt meg drasztikusan azoknak a száma, akik ilyen házakba kerültek, ugyanis korábban otthon próbálták kezelni őket, vagy a börtönben tartották fogva őket. A századfordulón a városok lakosság egyre nőtt, a mentális betegségekre pedig már nem Isten büntetéseként tekintettek, hanem sokkal inkább egy társadalmi problémaként. Egyre több olyan intézmény épült, ami befogadta a betegeket, amire nagy szükség is volt. A történészek szerint három oka van annak, hogy megnövekedett a mentális betegek száma. Természetesen az elmegyógyintézetek elszaporodásával jöttek a rémtörténetek is, amelyek nem feltétlenül voltak alaptalanok bizonyos esetekben…

Idegi rendellenességek: Amennyiben valaki idegi rendellenességtől szenved napjainkban, akkor azt a magas vérnyomásnak, szív- vagy légzési nehézségeknek tulajdonítják. Azonban ez a 19. században egészen máshogy működött. Biztosak voltak benne, hogy idegösszeomlás, idegi kimerülés vagy gyenge idegzet miatt alakultak ki ezek a rendellenességek. Innen ered az is, hogy valaki erős vagy gyenge idegzetű. Sőt, ami még érdekesebb, hogy akkoriban azt tartották, hogy ez főleg a magasabb rangú emberek betegsége volt, amit tudományos tényekkel is alátámasztottak. A viktoriánus korban a férfiak hipochondriások voltak, a nők pedig állandóan hisztériás rohamot kaptak, betegségüket pedig privát idegklinikákon kezeltették, ahol a kellőképpen jómódúak fürdők során gyógyíthatták betegségüket. A módos rétegek persze teljesen hamis képet festettek erről a betegségről, amiben egyébként sok szegény valóban szenvedett, ők azonban nem kaptak megfelelő kezelést.

Monománia: Ugyanebben a században rengeteg tudós próbálta megfejteni, vajon mi okozta a mentális megbetegedéseket. Az orvosok szerint a legtöbb esetben valamilyen hiánynak volt köszönhető, és a beteg képtelen volt racionálisan felfogni a valóságot. Egy francia pszichiáter egyike volt azoknak, akik ilyen jellegű kutatást végeztek, és ő arra jött rá, hogy a monománia volt a válasz a kérdésre. A monománia részleges delírium, amikor a beteg téves képzetektől szenved. Ezek a kényszerképzetek lehettek illúziók, hallucinációk vagy akár téves rögeszmék is. A betegek tehát az általuk elképzelt világra reagáltak. A pszichiáter a monománia diagnózisának felállításával paranoiás rendellenességeket magyarázott meg, például a kleptomániát, a nimfomániát vagy a piromániát.

Vajon mi lehet a további 5 érdekesség?