Véleményem szerint az egyik leghülyébb – és vélhetően félrefordított – mondásunk a „halottról jót, vagy semmit”. Amennyiben ez igaz lenne, úgy egyikünk sem ismerné Hitlert, Sztálint, Szálasit, Rákosit, Pol Potot, és a többi alávaló diktátort, tömeggyilkos állatot, vagy bármelyik elhunyt bűnözőt. A mondás helyesen halottról igazat vagy semmit, és az igazság az, hogy sem M. Richárd sem Berki Krisztián nem voltak jó emberek, és egyikőjük sem tett olyat, amiért gyászba kellene borulnunk. Azonban kettejük között van különbség: előbbi alávaló bűnöző és gyilkos volt, utóbbi viszont sokkal inkább egy celebritás, egy bohóc, egy kitalált figura, mintsem egy velejéig romlott bűnöző.

Ami igazán elgondolkodtató az főleg Berkivel kapcsolatos: miért is ismertük mi őt? Ki is volt ő, amiért nap, mint nap olvashattunk róla különböző lapokban, láthattuk őt a tévében, és követhettük az újabb és újabb botrányait, vagy épp – sok esetben – szociopata cselekvéseit? Ezt az alvilághoz igen közel álló kokainmámorban úszó, műanyag nőkkel magát körülvevő, a születendő gyermekének legintimebb, legbensőségesebb pillanatát is pénzért áruló, büntetőfékező, másokat életveszélybe sodró ember 341 ezer honfitársunk követte az Instagramon.

Miért?

Miért gondolta úgy, ez a 341 ezer ember, hogy Berki kellően érdekes, megfelelő értékrenddel rendelkezik, amiért követni érdemes őt a közösségi médiában? Hogy a búbánatban lehetett egy ilyen figura sokak példaképe, követendő mintája, olyasvalaki, akinek az élete figyelemre érdemes volt? Milyen értékrendekkel rendelkeznek azok, akik menőnek, értékesnek, felnézendőnek találták Berkit, vagy ne adj isten M. Richárdot? Ilyen sok honfitársunk számára a bűnözésből szerzett vagyon, a kokain-mámor, és a műanyag ribancok jelenléte az, ami nekik tetszett, amire titkon talán ők maguk is vágytak? Milyen ország az, ahol ezek a figurák valakik lehetnek, ahelyett, hogy senkik lettek volna? Miért emelünk fel olyan embereket, akikre le kéne néznünk? Miért követjük el azt a hibát, hogy futóbolondokból, hülyékből, gengszterekből, becstelen senkiháziakból sztárokat kreálunk?

Celeb. Ízlelgessük egy kicsit ezt a szót. Az angol celebrity szóból ered, hírességet jelent. De mitől lesz valaki híres? Emlékszem, régen nem voltak „celebek”, személy szerint a „Celeb vagyok, ments ki innen” c. trash reality kezdetéig nem is ismertem ennek a szónak a magyar változatát. Addig úgy emlékszem, hogy énekesek, színészek, sportolók, politikusok, műsorvezetők, elemzők és újságírók voltak azok, akiket ismertünk. Olyasvalakik akik alkottak valamit, akik a közjóért dolgoztak, akik tehetségesek voltak, kimagasló tudással rendelkeztek. Őket azonban felváltották a celebek. Celeb az, aki se nem tehetséges, nincs egyedi tudása, nem alkot, csupán létezik és visszaveri a fényt. Celeb lehet bárki, aki kellően gátlás- és erkölcstelen, aki hajlandó magából bármikor bolondot vagy kurvát csinálni, aki hajlandó a saját gyerekeit kiárusítani a médiának. Celebnek lenni nem érdem, hanem szégyen. A celebek azok, akikre egyáltalán nincs és nem lenne szükségünk, hiszen amíg a zenész alkot, a színész szórakoztat, a tudós tanít, addig a celeb azégadta világon semmi hasznosat nem csinál. Most már csak arra kellene rájönnünk, hogy miért tartjuk őket. Ugyanis a Berki Krisztiánhoz hasonló figurák azért léteztek és létezhetnek a jövőben is, mert mi követjük őket, nézzük őket, érdeklődéssel kísérjük az életüket. A média már csak olyan, hogy rezonál a társadalom hullámaira. Ha soha, senki nem kattintana rá egyetlen Berkiről, Kulcsár Edináról, Győzikéről és a rosszseb tudja kiről szóló cikkre, nem néznék meg a róluk szóló gagyi TV-műsorokat, akkor eltűnnének a közéletből nagyon gyorsan. Ugyanis a médiának van egy másik fontos tulajdonsága: jellemzően piacról él, és ha valami, vagy valaki nem hoz elég kattintást vagy nézettséget, akkor elég hamar lekeverik azt a valakit.

Hogy jutottunk el oda, hogy Öveges Professzor után Berki Krisztián kerülhetett be a televízióba? Ez a szerencsétlen ember, akinek vélhetően egy autókereskedésben kellett volna dolgoznia, mint értékesítő, és semmiképpen sem az ország címeres bohócaként majomkodnia a médiában. Mit rontottunk el akkor, amikor az igényességet, a tudást, a tehetséget lecseréltük a felkokszolt izmokra, a szilikonos mellekre, és az izzadságszagú humorra? Mert valamit elrontottunk, ez egészen biztos, olyan embereket emeltünk fel, akiket egyáltalán nem szabadott volna.

Mikor még ők ketten éltek, akkor egy másik oldalra az alábbi sorokat írtam:

„A magam részéről hihetetlenül unom, hogy ócska alvilági figurák élnek luxuséletet, akik bármit megtehetnek, az alattvaló pórnépet akár meg is ölhetik, érdemben soha nem vonják őket felelősségre, az ítéleten meg jót röhögnek magukban. Továbbá azt is unom, hogy bűnözéssel egyről a százra lehet jutni, tisztességes, becsületes munkával egyről a kettőre is nehezen.”

Mondhatjuk, hogy a sors végül úgy-ahogy igazságot szolgáltatott – M. Richárd esetében mindenképp, ő ennyit és nem többet érdemelt -, azonban ha hagyjuk, akkor a társadalom magjaiból ismét az új Berkik fognak kinőni, az új József Attilák, Ritók Nórák, Antal Imrék helyett. De én azzal is megelégedtem volna, hogy ha a nemzet hírnevéért keményen dolgozó, parádés sporteredményeket elérő Berki Krisztiánnak nem kellett volna a neve mögé zárójelbe írnia, hogy a „tornász”. Félelmetes, hogy két Berki Krisztiánunk volt: az egyikőjk olimpiai aranyérmet nyert, a másik pedig minimum kétes figurája volt a magyar közéletnek, az ország hírnevéért soha, semmit nem tett, érdemi munkát nem végzett, mégis ő lett az ismertebb személy. Azt hiszem ez elég szégyenletes bizonyítványt állít ki az országról és a társadalomról.